Az állami kultúrafinanszírozás lehetőségei
Kerekasztal-beszélgetés az állam és a kultúra viszonyáról
A magyarországi kultúrafinanszírozás rendszeréről, lehetőségeiről szólt az Örökség Kultúrpolitikai Intézet 2018-as Örökség Műhely sorozatának idei utolsó beszélgetése. A 2018. november 21-i rendezvényen L. Simon László és Inkei Péter beszélgettek a témáról, Takács Bence Ervin moderálásával. Az eseményre a Magyar Művészeti Akadémia új irodaházában került sor.
Állam és kultúra kapcsolata került terítékre az Örökség Műhely című rendezvénysorozat egy újabb állomásán.
Makranczi Zsolt, az Örökség Kultúrpolitikai Intézet igazgatója köszönti a vendégeket.
Takács Bence Ervin műsorvezető, újságíró első kérdésével rögtön a lényegre tért: be kell-e hatolnia egyáltanán az államnak a kultúra területére? A válasz mindkét beszélgetőpartner részéről igen volt. Inkei Péter, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója, kultúrakutató szerint Európa különböző országaiban eltérő módon történt mindez. A keleti blokk országaiban az első világháború után sokkal több dolog hárult az állam gondjaira a kultúrafinanszírozást tekintve, mint a konszolidáltabb helyzetben lévő nyugati államok tekintetében. Ráadásul az 1920-as években Magyarországon a kérdés nemzetpolitikailag is fontos volt szemben a nyugati államokkal. A rendszerváltás után megszűnt a magánmecenatúra, ami ugyancsak az állami szerepvállalás erősödését hozta magával.
Inkei Péter, L. Simon László, Takács Bence
L. Simon László kultúrpolitikus, országgyűlési képviselő egyetértve ezzel hozzátette, hogy mindez függ az ország méretétől, a nyelvi közegtől, illetve a piac nagyságától is. Az első világháború volt a vízválasztó, mivel komoly társadalmi igény mutatkozott egy jó értelemben vett revízió iránt. Akkor még a direkt állami jelenlét nem volt akkora, mint ma, viszont a mecenatúra szerepe sokkal nagyobb volt. A magyar közeg viszonylag szűk és a közönség is kisebb, mint a nagyobb országokban. Véleménye szerint a magánmecenatúra eltűnése, valamint az alkotók és a közönség elvárása miatt van ma nagyobb szerepe hazánkban az államnak a kultúra támogatásában és egy fenntartható keretrendszer kialakításában.
L. Simon László
A magánmecenatúra kérdésére visszatérve Inkei Péter elmondta, a ’90-es években azt gondolták, hogy megerősödik a szerepe, azonban mára látszik, hogy mindez illúzió volt. Inkei rávilágított a TAO támogatások visszásságára is, lévén a rendszer nagyon kiszorította a hagyományos magántámogatásokat, beszéljünk akár a mecenatúráról, akár a szponzorációról.
L. Simon László egyetértett beszélgetőpartnerével a TAO negatív következményeivel kapcsolatban, és hátrányént említette azt is, hogy a vállalatvezetők úgy gondolják, hogy a TAO felajánlással a mecénási tevékenységüket letudták. A politikus hozzátette, hogy 2009-ben a TAO bevezetése jó ötlet volt, mivel alapot adott a gazdasági és kulturális szereplők összekapcsolására és a támogatást a teljesítménnyel kötötte össze. Más kérdés, hogy a megvalósítás nem sikerült. Hiába módosították többször is a jogszabályt, nem volt látható eredménye. Ezért döntött a politika a kulturális TAO megszüntetése mellett.
Arra a kérdésre reflektálva, hogy kell-e és miként lehetne eredményesebb kultúrafinanszírozási rendszert létrehozni, L. Simon László három lehetséges megoldást vázolt fel: olyan jogszabályi környezetet kell teremteni, ami elősegíti a magánmecenatúra működését – hozzátette a TAO jelenleg épp az ellenkezőjét csinálja – és hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági és kulturális szféra szereplői között együttműködés alakuljon ki. Jelentős előrelépést eredményezne a kulturális területen az ÁFA csökkentése 5%-ra, amivel a kulturális intézmények árai változatlanok maradhatnának, ám bevételük nőne. Szintén megoldást jelentene, ha kivezetnék az ingyenességet (ingyenes belépők) a kultúra területéről, mely csak hazánkban népszerű szokás. Inkei Péter szerint a költségvetés mellett az adópolitika az elsőszámú eszköz az állam kezében, így az ÁFA csökkentést ő is hasznosnak gondolja. Hozzátette, nem a politikusok dolga ebbe beleavatkozni, hiszen a kulturális kínálatban is van egy természetes kiválasztódás, ami idővel mindig felmutatja a minőséget és az értéket. Az állam dolga az, hogy erre figyeljen, és ne maga szelektáljon önkényesen. Ahogy fogalmazott: „A politika érzékeli és reagál a minőségre, de kifejleszteni nem tudja azt.”
Inkei Péter
L. Simon László fontos célnak nevezte azt is, hogy a kulturális támogatásokat ne szociális alapon osszák szét. Legyenek külön szociális alapú támogatások is, de a kettő ne keveredjen, mert káros és a minőség rovására megy. Inkei Péter ezzel egyetértett, azonban kifejezte sajnálatát amiatt, hogy a rendszer ebbe az irányba megy. L. Simon még tovább is ment: szerinte a Nemzeti Kulturális Alapot ebben a formában nem szabad tovább működtetni, mert túlságosan szétaprózódtak a támogatások. Véleménye szerint az NKA struktúráján változtatni kell, jobb rendszert kell csinálni, a támogatási rendszert pedig a realitásokhoz kell igazítani. Inkei Péter az NKA radikális átalakítását nem tartja támogathatónak, és a fesztiválok támogatási rendszerét példának hozva, inkább a támogatások átlátható és nyomon követhető elosztását tartaná kívánatosnak.
A beszélgetés ezt követően a polgárok szerepére terelődött a kultúrafogyasztásban. L. Simon László arra hívta fel a figyelmet, hogy míg egyes területeken - mint például a színházlátogatás - élen járunk, ugyanakkor keveset megyünk múzeumba és még kevesebbet olvasunk. Inkei Péter felidézte, hogy a rendszerváltáskor meg volt győződve róla, hogy jelentősen fel fog lendülni a kultúrafogyasztás. Azóta láthatjuk, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, sok évnek és rengeteg munkának kell eltelnie ahhoz, hogy ez megvalósuljon. L. Simon László mind ehhez hozzátette, hogy kis ország lévén a sport, a tudomány és a kultúra adhat számunkra kiugrási lehetőséget. Büszkének kell lennünk az elnyert díjakra, legyen az Oscar-díj vagy Nobel-díj, ugyanakkor a filmtámogatásoknál jogos igény az, hogy készüljenek történelmi filmek is.
Az Örökség Műhely rendezvénysorozat a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósul meg.
